Ébren vagyok. Csak úgy, tessék-lássék. Sokkal inkább a vámpír álmatlansága ez. A csend kényelmes aura, habár kissé eltemetettséghez kötött. Mindaddig, amíg viselője tartózkodik minden szándéktól, óvakodik minden cselekvéstől, kalandtól és felfedezéstől. Csendben csak szeretkezni, elmélkedni, olvasni és teremteni lehet. Feltétel nélkül, ritmikus neszektől mentes teljes csendben ezek közül is csupán egyetlenegyet. És valóban sokat elmélkedtem. A könyvekről, amiket olvastam, a sorokról, amiket írtam, és más dolgokról, amik talán szóra sem érdemesek. A szeretkezés kérdése egyértelműen problémákat vet fel, amiken, persze, elmélkedni lehet. Korántsem feltétlen. Valahogy nincs meg az az eszközbeli rendelkezésre állás. A test a lélek eszköze, és nem fordítva. Meg aztán, bizalom és szerelem kell ahhoz, hogy megtűrje a csend. Hosszú időt kell eltöltened csendbe temetkezve, zajosan kell fájnia a szerelemnek ahhoz, hogy megtanulj csendben szeretkezni. És akkor jön a neheze: le kell vetned a csend auráját, gondosan belehajtogatnod lelkedbe, és elindulnod a zajló világba a szerelemért, amit megálmodtál. Miért olyan fontos ez? Mert a csend a legmélyebb, legőszintébb áthatolhatatlanság. Az abszolút termékenység közege. Csend nélkül minden szerelem meddő. Szerelem nélkül minden ember önmagára utalt és önmagáért való. S végül: a csend szerelem nélkül nem több a vámpír álmatlanságánál.

A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mi kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhítatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.

Fear not the nut that un-broke.

Ma kétszemélyes pofon viszket a tenyeremben. Aggaszt, hogy egyedül vagyok. *** Amikor a szilikon alatt ziháló nő két romantikus tea után azt kérte, üssem meg, s én azt suttogtam a torkát szorítva: "meg akarsz halni?", nem gondoltam, hogy ez lesz az a sápadt őszi délután, melyhez annyi tévedés után mindenképp visszatérnék - nem kellett volna kifizetnem a teáját. *** A cég amerikai mintára bevezette a Funny Days intézményét. Azóta sok idő eltelt. Kevés lelkesedést mértek a hatékonyság-elemzők. Sem a csokoládé-nap, sem a nyakkendő-nap, sem a bókok napja, sem akármelyik. Hálátlan parasztok vagyunk, akik nem tudnak örülni semminek. A projekthez kihelyezett ötletládát már csak negyedévente ürítik. Egy nap beledobok majd egy papírszeletet. Beszólós nap. Bárkinek, bármit, büntetlenül. Csak hogy sértődés ne essék a felmondásom napján, mikor azt találom mondani, "Nekem ennyi elég volt, de ha gondoljátok, még szopjátok ki a faszomból a vasárnapi koktélt." *** A füstmentesség áthatóbban kezdi beburkolni a várost, mint a füst valaha is. Az aluljáróknak így lett előszobája és küszöbe. Ott álltam, füstöt okádva, amikor megszólított a szemközti házból a mamát véget nem érően leckéztető öregúr. Őt muszáj lesz elképzelned. Pont úgy néz ki, mint Hunter S. Thompson és az örök klasszik Hófehérből a király igazságos kombinációja, úgy eltalálva, hogy neki elhiszed, a susogóshoz illik a pepita nyakkendő. "Szegénykém, csak nézlek, ahogy itt álldigálsz, száműzve, mert nem szabad. Ugye? Azért állsz itt, nem? Kitiltottak. Nem gyújthatsz rá, ahol akarsz. Én nem akarnék. Undorító szokás. De felháborít, hogy elnyomnak minket. Tiporják a jogainkat. Nézlek, és elszomorít ez a rendszer. Kell, hogy legyenek jogaink." "A hatalomról beszélünk? Mindig erre megy ki. De ettől még nem fogom végighallgatni ezt a rossz dumát." Azóta eltelt sok idő. Bárhol rágyújthatok. Elektromos cigaretta. Mindig győzni fogok, amíg nem tanulok meg veszíteni. *** Veszekedni bárkivel, bárhol, bármin lehet. Az igazán gátlástalan ezt nyíltan megtagadja. *** Ahogy öregszem, mind drámaibban érzékenyülök el, ha a szerelemre gondolok. Nem csupán fájdalmas és aggasztó, de szükségtelen is. Két gyönyörű szabad akarat úgy egyesül, mint túl sok takony egy rongyos zsebkendőben. *** A Béla a piacról az ezoterikus evangéliumok prédikátora. Fél kiló hagyma, három zöldpaprika, egy fej karalábé, egy fej karfiol, némi fokhagyma, egy csomó répa és egy marék dióbél ha gazdát cserél, okvetlenül szót ejtünk a világvégéről. Szeretjük az Átrendeződést. Mert ez is csak olyan, mint egy doboz bonbon: az ember sosem tudhatja milyet vesz belőle. Csak azt tudjuk, hogy sok a hülye. Ezek nem boldogok. De határozottan viccesek. Pont mint az egyik ügyfelem: "Fiatalember, hát maga nem tudja, milyen időket élünk? Most döglik meg mindenki!"

...blah, blah, blah and blood, blood, blood... Our valient hero finally broke up with the vampire princess, spared lots of his own blood, and they lived happily ever after, quite apart.

Kéttucat harcművész bújt elő a dojoból, hogy keresztülnyargalva a településen, városi szívük hegymenetbe kapcsoljon, és endorfint és adrenalint pumpáljon szokásaik és kételyeik közé. Felettük az ég vékony fátyolrétege megfakítja  a még élénk nyári színeket. Langyos kávémon a tejbőr mögül álmosan pislog a koffein. Favágók, segédmunkások és kedvetlen turisták között megtelepedve szemlélem az élet folyását és az ital folytonosságát. Néhány nappal ezelőtt ugyanitt találkoztam a helyi dzsentrivel. Nem mintha még beszélnénk efféléről. Az osztályharc megszűnt, szigorúan elméleti alapon az osztályok is. Valami más van helyette. A demokratikus liberálkapitalizmus vaskos mutatóujján megpörgette és új helyére tette a világot. Hófehér lovasfogaton érkezett a népes cigány család. Bíbor bársonyüléseikről lekászálódva a súlypontok roppant rotációjával próbára tették a felfüggesztéseket. Olcsó, magasnyomású ételeket rendeltek nagy hangon. Hamburger, macok és palacsinta. A várakozás idejét sör bélelte ki. Rendeléseik teljesülésének pillanatában már útra készen álltak. Vissza a fogatra. A hajtó öblös hangján tódítva az ekvin varázsszavakat, mozgásba hozta az utazó vacsorát. Tekintve e találkozás felületességét, mikor azt mondom, a legelőkelőbb társaságban étkezem, a darazsakra gondolok. Talán a nyugalom, vagy a bölcsesség teszi, tegnapig mindenesetre én voltam az egyetlen a lassúkásan sietős emberforgatagban, aki nem űzte el tányérjáról e kicsiny jószágokat. Míg én a sültkrumplit tunkoltam tartárba, Darázs Dénes egy rizsszemmel bajlódott urasan. Magától értetődik, hogy ízelt mancsait megmosta előtte. A narancslevemben. Amint rizsre támadt gusztusom, arrébb húzódott, s egy pirinyó káposztaköreket csúsztatott ügyesen a tartárba, majd azt kezdte kétpofára falni. Nem kis mulatságomra a legkeményebb és legvagányabb külsejű turistákat is megtörték kis barátaim. Pincérért kiáltottak felháborodva, sértődötten vonultak át a beltéribe, s bizony, még a pincérek is, akik a hátramaradt ellátmányért feleltek, gonoszkás mosollyal folytották bele Darázs Dénest a különféle mártásokba, szószokba és levesekbe, mikor senki nem figyelt. Tegnap a Rigóban megtelepedett egy háromfős család. Apa és anya szemefénye egy vézna, hórihorgas srác volt, kis bajusszal. Szakasztott József Attila. Csak a szeme fénye utalt valami másra, egyfajta önkéntelen szerénységre. Neki is barátja volt Darázs Dénes. Így aztán, békés gondolatokkal és egy pórul járt fogas omlós fehér húsával eltelve indultam kedvenc tisztásomra, hogy betűkalandomba feledkezve ropogósra süljön az én fehér húsom is. Ott csípett meg Darázs Dezső, aki komoly fajközi dilemmába sodort néhány percre. Utamat folytatva elhagytam a forró délutánt, mely nem követett a fák közé. Egy hűsvizű forrásnál állomásoztam egy ideig. Cigarettára gyújtottam, ezzel is bizonyítva, hogy függőségről szó sincs, hiszen nincs is szebb annál, mint mikor egy ilyen gesztussal az ember kinyilvánítja a természet felé ezer szónál ékesebben: otthon vagyok benned. Ezzel komoly dialógust indítottam egy kiránduló család körében. A jobbról érkező női mellékszereplő füstszagot fogott rendkívüli méretű orrával. Csak cigaretta. A vele érkezett férfi mellékszereplőt emlékeztette valamire. Nem cigarettára. Az képtelenség. Messze ül a dohányzó úr, ez valami más. '56 illatára emlékeztette. El is küldték balra, hogy hagyjuk már. Akkor érkezett a színre egy csapat füves hippi. Tisztelettudóan köszöntek, és tették a dolgukat. Barangolásaim vége felé járva ráleltem arra a fára, ami egész életemben a legkedvesebb volt nekem, minden különösebb magyarázat nélkül. A végidőket élő óriás utolsó bérlői megkapó nyüzsgéssel jártak ki-be odvain át. Sorozat-expozícióval, 200-as teleállásban elkészítettem minden idők legrokonszenvesebb óriáshangya-portréját. Mindezeket csak azért mondom el, hogy együgyű lelkesedésem a természet iránt a harmónia yin-yang mosolyát öltse magára, és kétség ne essék, akkor és ott valóban minden a legnagyobb rendben, természetesen. Csak a Rigóban kezdtem kellemetlenül érezni magam. A madarak, kabócák és egyéb apró rovarok a hallás bámulatos irányérzékét alakították ki bennem az egyébként éteri csendben. Füleim érzékeny radarállomássá nemesülve, kelletlen elfogadással tűrték a szemközti balkonról hamisan harsogó általános iskolás műdalokat, melyek egy tucatnyi beszélgetésre képtelen nyugdíjas ajkáról röppentek fel. Jani volt a hangvezér, s egyben a hangidős. Béla meg is mondta lefekvéskor, hogy másnap haza vele egy autóban nem, szó sem lehet róla, még akkor sem, ha nincs más megoldás. A trombita volt a legrosszabb. Talán a köszvény miatt. Az elmúlt napokban rengeteget gondoltam a Trükkre. És tényleg, hogy csinálom? A fülemen habzik ki a tesztoszteron, mégis sikerül távol tartanom magamtól a frusztrációra éhes démonokat.  Harmincon túl, töretlen potenciámat önbizalommal felvértezve úgy hiszem, megtaláltam a férfiasságnak azon formáit, melyek többet követelnek egy jó dugásnál, egy csonttörő verekedésnél. Aszexualitás? Ugyan! A magam módján perverz vagyok, ugyanakkor az efféle természetidegenség távol áll tőlem. A fröccsöm fölött hamiskásan mosolyogva épp azt konstatáltam, hogy a csaposlány feszes segge és hegyes mellei csaknem elterelték a figyelmemet. Puszta esztétika. (S ha ezen a ponton BabyBelle hajlandó behúnyni a szemeit egy pillanatra, óvatosan megjegyzem, hogy Neki van a legizgatóbb... De nem fogja behúnyni a szemeit.) A környékbeli parkerdőben találkoztam Tekergővel, az elragadóan büszke fiatal korccsal. Még nem találta meg Susit. Magányos és bizalmatlan. Tökéletesen egészséges, esztétikai érzéke fejlett. Nagyon helyesen látta, hogy az a tacsi nem volt hozzá való. Ez a Trükk. Önmagunkat felfedezve, megismerve megtanulunk disztingválni.  Bármerre járunk is, a kísértés nyomunkban lesz. Megkívánunk tárgyakat és embereket, hatalmunk és státuszunk természetes gyarapodásnak indul, s ezzel együtt az a legnagyobb kihívás is, ami soha nem távozik el tőlünk teljesen: a vágy, hogy hódítsunk, bizonyítsunk és győzedelmeskedjünk. Az ember, aki képes nemet mondani, idejében felismerni, ha valamire nincs szüksége, és lemondani arról, fenntartva az egyensúlyt teljesítmény és kielégülés között, mindent elér. Aki hatalmánál fogva bármit megkap, s azt el is fogadja, nagyon fontos dologról mond le: a stílusról. A hangsúly mégis az egyensúlyon van. Azon az egyensúlyon, ami szerelmet, barátságot, státuszt és hatalmat, de még erőt és egészséget is örökérvényűvé tesz. Az ilyen élet jó halállal végződik. Talán ezért fürdik meg Darázs Dénes az én fröccsömben. Mert kisegítem belőle, és nem bántom. Senkiről nem mondok le, aki ezt az utat járja.

A reggeli kávémat kortyolgatom ragyogó napsütésben. A nap sugarai olyan forrón tűznek le rám, hogy a sok tej miatt eleve langyos lötty sosem fog kihűlni teljesen. A billentyűk szivárványszínekben pompáznak a parányi csillámrészecskék miatt. Felületük kellemesen perzseli ujjbegyeimet, mintha a bűnös és léha gondolatokért szánna némi leütésenkénti penitenciát a természet és technológia összeesküvése. Habár a bűn és léhaság e pillanatokban még csupán a fejemben nyújtózkodnak lustán: a kávé után fognak előkunkorodni délelőtti fröccsüket követelve. Mint két sunyi kandúr, a pillanatra lesnek. Józanságom és italozásaim előtt, közben és után egyvalami állandó, egyforma, és édesen egyhangú hegyvidéki menedékhelyemen: az egyszerűség. Nem keresem senki társaságát, ugyanakkor nyitott vagyok a környező világ minden rezdülésére, az erdei neszekre, a fotótémákra. Analitikus megfigyeléseim is kimerülnek a sommás megállapításokban. Élvezem ezt a közeget. Jellemzően még mindig a régi vágású polgári családok járnak ide megpihenni. A szülők a kislányokat kislánynak öltöztetik, s nem miniatűr kurvának. A látóteremben eddig felbukkant jó nők mindegyikét kísérte egy-egy csigaképű faszi, akinek semmi rokonszenves csillogás nem jelent meg a tekintetében. A biztonságra való törekvés jeleit látom mindenfelé. Kellő távolságban minden lakott településtől, tegnap megpihentem túraösvényem egyik állomásán, egy kilátóhoz tartozó tisztáson. Félmeztelenül sütkéreztem, olvastam egy olasz szerző bizarr művét, melynek borítóján rendkívüli és eltúlzott betűmérettel került elhelyezésre a cím: Ahogy Isten parancsolja. Mikor nem olvastam éppen, egy aprócska gyíkról igyekeztem portréfotót készíteni, egyfajta ügyességi és stratégiai sport gyanánt. Egy ilyen pillanatban pont azon tűnődtem, hogy kellene egy jó makroobjektív, lehetőleg telés, mikor egy klasszikusnak mondható család jelent meg a színen. Mulattatott gyors távozásuk. A túristaasztalon pihenő könyvem, kopasz fejem, erőteljes testfelépítésem azt a benyomást kelthette, hogy valamelyik szélsőség táborához tartozom. Úgy vélem, zsidó származásúak voltak, persze ezt a feltevésemet nem kevésbé ártatlan külső jegyekre alapozom, mint önmagamról azt, hogy egy szokatlanul sápadt kaukázusi pasi vagyok, néhány tatáros vonással. Tavaly, ugyanezen a vidéken borzalmas állapotban leltem rá gyermekkorom csodált szállodájára. Szétverték ugyanis. Néhány szokványos figyelmeztető felirat figyelmen kívül hagyásával belógtam a bontásra váró épületbe. Eszményien groteszk képeket készítettem. Egy telefonnal. Idén egy méregdrága amatőr játékszer látszatába öltözött szuperkompakttal, egy NEX-5-össel felszerelkezve akartam újabb sorozatot készíteni. A biztonságra való törekvés utamat állta: elkerítve, bekutyázva, bebódézva, hozzám foghatóan zord külsejű emberek őrzik. Meg kell találnom a módját a bejutásnak. Túl jó téma. Akár építik, akár bontják. A környéket vad susnya övezi, ráadásul az alatta, éppen az alternatív megközelíthetőség útvonalán elhelyezkedő egyházi üdülő ugyancsak a biztonságra való törekvéseibe burkolózott. Különös változásokon ment keresztül társadalmunk az elmúlt évtizedben. A magánéletet látszólag és hazug módon sarkig kitártuk, figyelünk és trace-elünk mindent és mindenkit, ahogy velünk is teszik mások. Óvatlanságunk ezernyi módon mutatkozik meg, mégis a biztonságra törekszünk. Az elmúlt években semmi nem okozott nekem annyi kárt, vesződséget és veszteséget, mint a biztonság illúziója. Mind a magánéletben, mind a munkámban. Nem akarok többé biztonságban lenni, nem akarok tovább az olyan dolgok miatt aggódni, amiket erre a hétre magam mögött hagytam. Nem akarok biztonságos magánéletet, és nem akarok olyan nőkkel együtt lenni, akiknek a biztonság fontosabb az életnél. Nem akarok szekrényekben és szelencékben élni, féltve őrzött titok lenni. Nem akarok óvatoskodni a gyengékkel, hogy aztán az elfojtásaim mélységeiből előrontó állat-esszenciám olyan helyekre űzze őket, ahol megfeneklenek, és végérvényesen bizalmatlanná válnak. Ünnepelni akarom az életet. Olyan férfiként, akire sziklaként tekint környezete, aki önmagában testesíti meg a biztonságot, s aki létét biztosítja és nem életét. A legjobb nőkkel akarok hálni, aggályok és definíciók nélkül. Amilyen gyakran csak lehet. Mert a szex jót tesz az embernek, ahogy a jó öreg Vonnegut mondotta. S ha egyszer még szerelmes leszek, akkor kezdődik el a legnagyobb kaland...

Egek! ingyen wi-fi a sör mellé! El vagyok kényeztetve. Könnyű kis esti zápor oldotta fel a napok óta gyülemlő atmoszférikus feszültséget. Az inci-finci mikrotelepülésen, ahol meghúztam magam, valósággal záporoznak a megabájtok és az sms-ek. Először esik meg velem, hogy kedvem támadt kocsmai környezetben irogatni. Beolvadok a díszletek közé. Úgy nézek ki, mint egy megpihenő kamionsofőr. Kockásing-revival, bészbólsatyesz és olcsó felhúzós óra a szájberkorban. Road-remete. Rejtélyes idegenként szociális magányomba burkolózom. Minden ízében élvezem. A szobámmal ellentétben idekint zajlik valami bájos. A "Várjál, megyek!" felkiáltást lassú, meszes csontropogás követi, elázott szandál teszi meg keserves lépteit egy négykerekű fehér roncsig. Aki keres talál, néha meg a gazdája sem. Elázott hang: "Ért valaki az autóhoz? Bezártam a kulcsot, bazdmeg." Ebben a kontexsban nem. Ebédidőben macskacsalád ontotta az ingereket. Anya és a két kicsi. Egy emberkislány nagylelkűen referált a felmenőknek: "Csak a nagyot akarom elkapni." Sosem kapta el, de ha látnánk is a jövőt, akkor is megpróbálkoznánk őrült terveinkkel. Ma értem a végére betűkalandomnak, Az időutazó feleségének. Bestseller, olyat nem szokásom, ez mégis érdekelt. Nem csalatkoztam. És úgy hiszem, én sem mondok le őrült terveimről, még akkor sem, ha kivételesen megneszelem a jövőt. Megesett már. Voltaképpen ezért jöttem ide. Nem rajongok sem Rousseau-ért, sem Thoreau-ért, de az ösztöneimre szükségem van. Itt kiélesednek. Az izomrugók összhangba kerülnek az elme fogaskerekeivel. A jövő mégsem izgat. A nagy dolgokat megérzem, a kicsikhez pedig van önbizalmam. A nagy dolgokon sosem tudtam fordítani, de mindig jó volt tudni róluk. Ma már nem akarok megváltoztatni semmit. Jól van ez így, értve, élve. Rendben van az is, hogy a magas páratartalomtól rohadni kezdett az órám szíja. Csendben, észrevétlenül mindig történik valami. Mendegélnek a dolgok körbe-körbe. Ennyi év után arra jutottam, a nagy dolgokról nem kell beszélni. Eljönnek. Feltartóztathatatlanul. A kicsiket élem. Armstrong a Holdon.

Az Úr 2009. esztendejének cseppjei múlnak. Olaszrizling. Ostoros. Odafentről az Úr ostoroz. Néma vakui szaggatják a sötétséget. A levegő sűrű, feszültség vibrál a részecskékben. A vihar másfele tart, ahogy az események is elkerülnek. Csend és vasárnap. Meg Johnny Cash és a kabócák. Amikor egyedül nyaralsz, hozzá kell szoknod, hogy erre rákérdeznek az éttermekben, a szállókban. Hozzá kell szoknod, hogy nincs kivel összenevetned, mikor beindulnak a dolgok. Legfőképp pedig ahhoz kell hozzászoknod, hogy senki nem sürget, nem hajt, nem tervez helyetted. Te magad vagy a rend. És bármi történik, nem baj. Ugyanakkor az is rajtad múlik, hogy történjen valami. Nos, ma lófasz sem történt. Kialudtam kilenc egybefüggő munkanapot. Kései vacsorához ébredtem. Az éjszaka nem tartogat sokat. Nagytestű bogarak vívnak kamikáze-harcot a szúnyoghálóval. A szemközti ablakban megfáradt és megkopott családanya masszírozza súlyos melleit. Nagyanyóval beszélget. "Aztat tudom, hogy te randivonalazol, de Margitka kivel esemesezik?" Így van ez. Az élet csapatjáték. Nekem még mindig Rocky a kedvencem. Balboa. Erre az éjszakára pedig marad a kultúra. Hazudj, ha tudsz. Tim Roth. Friss kedvenc. Cirka huszonhat óra alatt letöltöttem egy epizódot. Mi következik ebből? Kissé bizalmatlan lettem, de baromi türelmes. Most elmegyek vadászni. Cigi és harapnivaló kell.

Olyan fáradt vagyok, hogy csak a bor dől belém, a szavak meg belőlem. Szabadság. Hegyi levegő. Szabályok itt is vannak. Minden étkezés előtt egy unicum. Minden nap egy üveg bor. Minden jó nőt megstírölök. Minden éjszaka elengedek valamit a múltamból, ami nem számít. Minden izmomat megdolgozom. Nincs többé pohos irodai segg. A három könyvet, amit magammal hoztam, elolvasom. A sztorit, amit magammal hoztam, megírom. Ez az első éjszakám a Fekete Rigóban. Az erkély csücskében ülök. A dohányzópolcon éppen elfér a Packard Bell. A zenei aláfestés kedvemre való. Apollo 440. A bor sem rossz. Egri Pinot Noir, Varsányi. A méregdrága vacsora elveszett a gyomromban. Velős borda volt. A vállalat eközben is dolgozik. Mosollyal hagytam magam mögött. Új pozícióba kerültem. Nincs többé hétvégi burtyi. Három hét fingi-lingi átképzés címén szeptembertől. BabyBelle pedig elért valamit nálam. Nem haragszom többé. Sőt, piszkosul várom, hogy újra lássam. Ha van olyan nő az univerzumnak ebben az elbaszott szegletében, akit szeretni tudok, hát ő az. Bocsánatot kért. Ez nem hatott meg. De az igen, hogy számítok neki. Mire újra láthatom, három hónap kerekedik ki. Ez a három hónap megváltoztatott. Nincs többé szükségem arra, hogy bárki simogassa az egómat. Tudom, ki vagyok, mit akarok. Tudom, mi a boldogság, és miként lehet boldoggá tenni valakit. Más dolgokról is eleget tudok. Már nem kell a Jóistentől türelmet kérnem. Azt is megtanultam. És hogy mindez mit ér? Szart sem. De ha egy magamfajta cinikus pöcs alázatot tanul, talán van még remény. József Attila jut eszembe. Szabad ötletek. Nem vonat-koztatok magamra. Jó kis élet ez. Ez az új. Minden félelmem és haragom eltávozott. Először arra gondoltam, most meg mi a fasz legyen. A válasz megölte bennem a lusta disznót. Produktivitás. Csak ez marad. Az energiaminimum elmélete megbukott. Leszek, aki mindig is voltam a sors könyvében. Sokat hallotok még rólam. Nem mindig fogjátok tudni, hogy én vagyok. Legyetek ravaszabbak nálam! Elfogyott a borom, 2008 újabb cseppjei múltak. Most elolvasom az első könyvet. Nektek pedig azt mondom: "Fekszik, alszik, szopja az univerzum hatalmas csecsét!"

El Toro törhetetlen tökei tétován tiki-takizva mérik az örök várakozást az eltűnt jövő nyomában.

Finding Forrester - ugrott be az eredeti cím, s az élmény, amit egykor adott. Anyám méltatlankodott menetrendszerűen a műsorújság fölé görnyedve, hogy semmi frankó a tévébe'. Akkor látta meg. Jó az? - kérdezte. Megdermedtem, felidéztem, spontán vágyakozással akartam ismét látni a filmet. Igen, igen! Haboztál, nem nézem meg - mondta, és túl volt tárgyalva. Szimplicista, idealizáló elképzelések sora hangzik el Forrester szájából, mégis tagadhatatlan az igaza. Az író ír. Püföli a billentyűket. Teljesen mindegy, van-e mondanivalója, ihlete, írnia kell. Az írót kényszeríti, kötelezi az a titokzatos, misztikus erő, ami íróvá teszi. A hatalom a szavak felett hatalom a személy felett. Láz, betegség, mesterség, kényszer és erőszak. S én, aki fejben írtam, távol eszközeimtől, valójában nem írtam, soha nem mondtam el töredékét sem annak, ami ujjbegyeimben bizsergett. Mert akkor kell írni, amikor a roham jön. Inkább roham, mint bármi más. Megszállottság. Aura. Nem kellett felismernem. Csak beismernem. Ez a válaszom az évek óta sorjázó kérdésekre. Ujjaim gyengéden siklanak a kéttenyérnyi Packard Bell klaviatúráján. Beleszerettem első látásra. A hű társat láttam benne. Velem lesz a kávézókban, az éttermekben, a kocsmákban, a természetben, a síneken, a zegekben és zugokban, a munkában. Ott. E percekben a takarítószemélyzet ipari porszívókkal hódítja el a teret és a csendet áthatolhatatlan aurám körül. Kékbe és zöldbe öltözött szipirtyók az éjszakában. A kollégák ülnek, esznek, olvasnak, álmodoznak, és az itt és most csodálatosan helyénvaló. Mindenki önmaga. Így indulunk el, megbarátiasult kollégámmal, egymást bélázva. Cigarettaszünet. A félhomályba burkolózó nagyvállalati folyosók elnyelik beteges kacajainkat. Gyapjas gyufafejek. Fellobbanunk és kiégünk.

Befogtam egy halovány jelet érzékeimben. Egy végtelenről leszakadt pillanatot. A pillanat alatt a véletlenből kivájt elkerülhetetlent. A szagot fogott állat megtorpanását. Parányi kósza elektromosságot. Ő is tudja. Visszaszámolunk. Ezen az úton nincsenek lépcsőfokok. A két idegen nem idegen.

Ha érezted és értetted, amit én éreztem és értettem, pontosan tudod, hogy csak így lehet, és ez mindent megér. Csak a hit lehet kellően elfogulatlan, megingathatatlan és változhatatlan abban a darázsfészekben, amit emberi természetnek hívunk. Éppen ez az oka annak, hogy az ésszerűtlen emberek viszik előre a világot. Ha a hit nem fűzi össze napjaidat, az életed nem élet, hanem csupán könyvtára személyes történelmednek, melyben a feledés katalogizál, s a napi sajtó minden múló nappal jelentéktelenebb és értelmetlenebb.

...jeles nap adatott nekünk, bátor halandóknak, a népesedés világnapja. Ma nem fenyegetett meg senki. Nagyon óvatos voltam. Kerültem a szexuális kontaktust is. Pont, mint az elmúlt hónapokban. Rajtam ne múljon a Föld túlnépesedése. Ezen a napon semmiképp. De ezzel vége. Eleget tettem az emberiségért.

- Jajj! Háhá! Hú, de jó! Mi az? Az ott, ni! Az a két aranyos kis baba, vagy mi. Ott, fiatalember, a pénztárgépen! Az a zöld meg a piros! Állat? Baba? Nagyon aranyos. Meg lehet enni? Ilyen figurás cukorka lenne? De tényleg, mi az?

- Koton.

- Nemmongya!

- De, mondom. Ez egy ilyen hely.

- Mi ez a véres léc, baszod?

- Hallod, én nagyon csípem a lomtalanítást! Találtam egy kibebaszott jó széket!

- És elhagytad, vagy mi a fasz?

- El akarta venni egy büdös cigány. Jól agyonvertem vele.

Nyitott tenyér, benne egy rajz.

Látod?

A Tiédben ugyanaz.

Még a legtudatosabb emberekkel is megesik, hogy engedniük kell a sodrás törvényeinek. Sodródom hát. Egykori nőm, akinek jelentős tapasztalata volt az ilyesmiben, sok évvel ezelőtt gyakran mondogatta a nehéz helyzetekben, hogy mattot adott az élet. Szerettük cinikus félmosollyal nyugtázni e sommázat igazságát. Rábízom magam az áramlatra, vigyen jó partra, játszmán kívülre. Anyám beteg, hosszú hónapok óta. Szabadidőm jelentős részét fordítom arra, hogy az élet dolgaival sikeresen birkózzon meg, teljen öröme a napok múlásában, ami nem könnyű egy idősödő asszony esetében, aki elveszítette a mozgás szabadságát, aki nem járhat többé illatos, színes mezőkön, réteken, nem élvezheti az erdők csendjét. Két várost, két életet kötnek össze erőfeszítéseim. A munkámat nem adhatom fel, még ha öröm és sikerélmény helyett csak keserűségem is származik belőle, megélhetésem kulcsa. Tudom jól, máshol mennyiért és mit. Egy ideje azzal riogat a testem, hogy rákos vagyok. Talán képzelődöm. A barátaimra alig jut időm és energiám. Pedig nélkülük már megőrültem volna. Négy sovány esztendő múltán elhagyott nőm, aki valójában más nője volt. Nem vette a fáradságot a méltó lezáráshoz. Hazugságokat és a szívemben keserűséget hagyott maga után. A házasságát méltóképpen zárta. Nekem már nem jutott sem a tisztességből, sem a megbecsülésből. Nem csupán a saját becsületét veszejtette el, az enyémet is elvette. Mert a választott befejezés olyan értelmet adott a közös éveknek, hogy az egykor gyönyörűséges szívszentség sem tetszik már másnak, különbnek, mint alantas házasságtörés. Ma a sodródásom újabb sziklákhoz ért. Megboldogult főbérlőm örökösödési vitát hagyott rám. Hamarosan bizonyossággá érik, hogy az egyetlen helyet, melyet valaha is otthonommá tettem, elveszítem. Épp úgy nem állok készen erre, mint ahogy arra sem, hogy új párkapcsolatba kezdjek. Vagy elveszítsem anyámat, az egyetlen embert, akire családomként tekintek. Vagy a munkámat, ahonnan tucatjával rúgják ki az embereket. Vagy az elveimet, melyek nélkül csak üres porhüvely lennék egy túlzsúfolt társadalomban, egy a metrón, a belenyugvás ridegségével érdektelen tárgyakat néző lények közül. Ott, ahol zsúfoltság van, bármi megtörténhet. Egy szerelmi háromszögben. Egy családban. Egy munkahelyen. A mosógépben, nagymosáskor; egy ing belecsúszik egy másik ujjába, részben a zsebébe, s együtt elbújnak egy alsógatyában a figyelő zoknik elől. És van egy huzalvonal, amit átszakítasz, vagy megfojt, ha erőből mész neki. Mögötte számtalan vár még, de az első az a helyszín, ahol megtanulsz hinni az akarat szabadságában, vagy elbuksz.

Álmomban láttam, hogy történt. Megtelt valami könnyűvel bendeje. Az acsák hitével. Hogy a repülés kötelmek, szabályok, törvények, erkölcsök nélkül való. Elméje már az acsák elméje. Padlizsánlila szíve héliumot pumpál. Nem repül túl magasra. Az állóvizet kedveli. Lesből vadászik. Reptében párzik. Felőlem helikopter is lehetne - gondoltam. És akkor élesen bedőlt balra.

Tőlem szokatlan egyszerűséggel szeretnék beszélni valamiről. Álarcok nélkül. Játszmák és tétek nélkül. Egy nőről és magamról, szerelmünkről, közös felnövekvésünkről. A nő neve BabyBelle. E nevet én adtam Neki, hogy ha megszólítom, csiklandja füleit, s úgy lássa önmagát, ahogy én látom Őt. Feleség volt, amikor megismertem, s mindvégig az maradt kapcsolatunk idején. Az erkölcsök hagyományos kereteit szétfeszítve ártatlanságban és lélektársi szerelemben egyesültünk. Nem voltunk szeretők. Szerelmesek és barátok voltunk. Nem álltunk készen mindazokra a helyzetekre és történésekre, egymás kétségbeesett döntéseire, amik hamar útját állták boldogságunknak. Kölykök voltunk, ostobák, elhamarkodottak és kegyetlenek. Soha nem kaptunk mástól annyi boldogságot, mint egymástól, és soha senki mástól annyi gyötrelmet. Ironikus módon éppen a moralizálás lett a gyökere kapcsolatunk kudarcának. Nem akartunk senkit bántani, és nem akartunk csalódni sem. Túl hatalmasra nőttek érzelmeink, melyeket rettegni kezdtünk. Ezért a megszabadulás és a megoldások utáni keserű vágy lassan oldani kezdte a szerelmünket védő mágikus szimbólumaink erejét. Szavak hatalmaskodtak szavak felett, érzések érzések felett, bizalmatlanság a bizalom felett. Így teltek-múltak az évek. Szakításainkat nevették és gúnyolták a beavatottak, és egymásra találásainkat sem különben. Az állapotok, a hiányérzet, az elkülönülés, az együtt töltött boldog és boldogtalan percek jelentőségüket vesztették. Életkörülményeink megváltoztak, a munka uralkodott el napjainkon. Túl kevés vaj a száraz kenyéren; mi megálltunk, elköltöttük, az élet pedig ment tovább, ami alig volt már közös. Kitartottunk, mert hittünk és szerettünk. Egyetlen védelmező szimbólumunk maradt, a mágikus feltörhetetlen dió. Azt a válás törte fel. Mert ha elengedünk egy életmódot, egy házastársat, a gyermek- és felnőttlét között megrekedt kudarcainkat, mindent el kell engednünk. Újra fel kell építenünk önmagunkat, meg kell tanulnunk egyedül talpon maradni, feltárni szívünk, lelkünk és elménk titkos ajtajait, fényt gyújtani a sötétben, és messzire elkerülni a társfüggés csapdáit. Egyedül így lehet jól csinálni. BabyBelle felnőtt végre, és ezt nekem el kell fogadnom következményeiben is. Közszájas bölcselet, hogy akit igazán szeretünk, azt képesnek kell lennünk elengedni. Én azt mondom, hogy a rabokat és más módon elzártakat lehet csak elengedni, és akit szeretünk, azt soha nem kényszerítjük semmire, még akkor sem, ha hiszünk abban, hogy érdekében áll. Mondják azt is, hogy a szerelem elmúlik, én pedig fiatal és naiv vagyok. Én azt mondom erre, hogy a gyerekszerelem elmúlik, a férfi és a nő (ismeretes, hogy igaz és teljes formájukban ezek ritka kincsek) azonban egyetlenegyszer esik lélektársi szerelembe, az az alkalom múlhatatlan, és örökre szól. Mondják derék barátaim, hogy elpazaroltam éveimet, időmet pocsékoltam erre a szerelemre. Kölykök voltunk BabyBelle-lel, együtt nőttünk fel, szerelmünk pedig velünk. Tanultunk és fejlődtünk. Nem volt hát tékozlás. Soha nem lehet az, ha hittel járom utamat. Tanulópénz lehet, azt pedig megéri megfizetni. Nem vagyok társfüggő. Egyedül élek. Nem félek az eljövendőtől. Nem féltem majdani boldogságomat. Nincs körülöttem különösebb védőburok, csak saját személyes aurám. A saját pénzemből élek, ebből hazaadok anyámnak. Nem élek jól, de mindenem megvan. Nincs esélyem saját lakást vásárolni a fővárosban, ahol élek. Ha kiesek a munkából, éhen halok. Mégsem alkuszom meg. Így tudom kimondani, hogy szeretem Őt, és ez egy életre szól. Ha visszatalál hozzám, ha megleli a parazsat a hamvak alatt, boldogok leszünk. Ha nem, én nem fogok senkit megnyomorítani azzal, hogy nem adok meg neki mindent, amit adhatnék, mert másnak tartogatom. Ezt az utat választom saját akaratomból. Sok dolgom van még, nem az unalom lesz a végzetem.

A türelem ősz szakállat terem, és természetesen megyünk, amíg van lábunk, ugyanakkor a lényeg mindig fent és lent között a szédülés.

Ma megtanultam, milyen az igazi férfi. Tudom, hogy gyorsan káprázik az eszetek, ezért megelőzöm a kérdéseket. Nem vertek meg. Nem buzultam be. Mellesleg, ha ez utóbbit elképzeltétek, jobb ha átgondoljátok az életeteket, mielőtt csalódást okoznátok magatoknak. Ma olyan voltam, amilyen korábban csak lenni szerettem volna. Adódott egy helyzet, amilyen csak ritkán adódik. Az ilyesmitől leginkább azért félünk, mert nem lehet rá jól reagálni. Amikor életed szerelme kínlódva felvezeti, majd tálalja a menüt: szíveteket. Elmúlt a szerelem. Ezt úgy értsétek, hogy a karmikus üstből, melyben két sors és két szenvedély rotyogott, melyben összeértek, szétismerhetetlenné váltak, elillant a legfőbb komponens. Az íz, melytől egyedi volt, melytől egyetlen Egy volt. A balzsamos olaj egy része elképzelhetetlen alkímiával vízzé vált. Pont középütt az Egy szétismertetett. A csendes erős típus jutott eszembe abban a pillanatban. John Wayne karaktere. S ráeszméltem, hogy olajjá lettem, és olaj maradtam. Sűrű, áthatolhatatlan, lángokat csábító. Ő tett olajjá. (No, nem John Wayne, neki más dolga van.) Nincs hát bennem harag. Mert ami lelkembe vegyült abban az üstben, az kedves nekem, és soha senki nem veheti el tőlem. Ez már én vagyok egészen. Néhány percig forgott velem a világ, a gyomromban halálfejes pillangók verdestek, a fejemben rettegő állatok üvöltöttek. Aztán csend lett. A csendből mosoly lett. A mosolyból bölcsesség származott. Először jobbak lettünk, most szabadok. Mint két egymást kitanított mester, úgy váltunk el. Sokszor mondtam: tágulok, nem szakadok. Úgy lesz. Olajfényem íriszén megcsillan a várakozás. Az életből még akarok! S ott, a Karma Café neonja alatt hagytam egy sóhajnyit a lelkemből: őrizze az első találkáitokat!

Balra ülve rokiznak a nyuggerek. LIKE Üvölt az oldszkúl. LIKE Az öröm foszlott cérnaszálra fűzi a meghasadt gyöngyöket. LIKE Jobbra, az óvoda setétjében, nyelvével csettintve a gonosz settenkedik. LIKE Középütt, szemben, imbolygó kék fények gyúlnak ablakomban. LIKE Villanygyertya. LIKE Természetes az, hogy gatyában táncolok egy őrült gitárszólóra. LIKE Az öregek farkasbőrbe bújt bárányok. LIKE Nem azért olyan nagyok a fogaik. LIKE Piroska csak almakompótot visz a nagyinak. LIKE Az ovisokra álomszövet terül, egy kevés nyál is, közelebbről. LIKE Báránybőrbe bújt farkasok. LIKE Elhiszik, hogy tűzoltó, katona, meg vadakat terelő juhász. LIKE Pedig faszombazmegelő véglény. LIKE Szexfüggő nihilista. LIKE Neonárci. LIKE Leendő szavazó és politikus. LIKE Túlárazott ribanc. LIKE Nemileg nemleges. LIKE Kartellbetyár. LIKE Gonosztevő. LIKE És jól beveri a nyuggerek pofáját. LIKE Az ártatlanságot kinövik, ugye. LIKE Én meg középütt. LIKE A gitárszóló végén elkészítem az adóbevallásomat. FUCK

A levágott centiket hétmérföldes csizma sem.

Nem, Britney Spearst sikerült elfelejtenünk, én sem térnék ki rá. Ezek a sorok azoknak szólnak, akik szeretik a tényeket és a rossz humort. Az eltelt sok évben várta itt, az én szellemi dühöngőmben, sokféle érdekesség és érdektelenség a leskelődőket. Romantika és ármány, tudomány, közélet és közérdek, művészet, egy kevés road-fíling, meg ami a féreglyukból kifér. Közösség nem alakult ki, mivel meglehetősen hézagosak voltak elő- és hátrameneteli jelentéseim, és nagy meglepetésemre akadtak olyan olvasóim is, akik valamilyen különös okból féltek tőlem. Ez utóbbit hízelgőnek találtam: ha nem is olyan értelemben, ahogy azt elgondoltam, a rettegés végső soron átjárta ezt a blogot. Aki most úgy érzi, búcsúsorok következnek, menjen ki, szívjon el egy szál cigarettát, mert alig akad olyan ember, aki képes volna felesleges feszültség nélkül élni. Nem fogom itt befejezni. Nincs tudomásom olyan halálos betegségről sem, amit illene bejelentenem. Sőt, ami azt illeti, kimondottan jól érzem magam a bőrömben, és azon töprengtem, hogy hiányzik a magamutogatásnak álcázott szellemi dühöngés és gerilla-publicisztika. Csak egy sor eseményt, tényt, miegymást szeretnék most bemutatni, a teljesség igénye nélkül, közömbös indíttatásból. Tavaly nyár végén elköltöztem a nagykörúti kriptámból, Nyurga barátom volt ott az első és utolsó lakótársam. Párkapcsolati válság okán beköltözött egy időre. Nyurgával nagyon jól teltek a közös napok, míg rá nem ébredtünk, hogy az mindkettőnk életében múló átmenet volt valami sokkal rosszabb vagy éppen jobb felé haladtunkban. A forró nyári éjszakákat sörrel mostuk elviselhetővé, közben fültanúja voltam szexuális élete tervezési szakaszának. Mélyen teoretikus idők voltak azok. A gyakorlatban inkább csak mulatságos balesetekben osztoztunk. Egy nap kimostam a szennyesét a dugipénzével. Az ijedelemre sok sört kellett legurítanunk. Akkoriban csatlakozott hozzánk Kökényandi, a tüneményes szöszke, akinek gyengék az idegei, s akivel inkább barátok voltunk, mint bármi mások. Koboldként jelent meg viharos szerelmi életem szakítós periódusaiban. Próbáltunk valami maradandót kialakítani, amire nekem az elrabolt szívemmel esélyem sem volt. Akkor és ott azonban, mi hárman, féktelenül jókat röhögtünk egymáson és önmagunkon. Utána következett Újlipót pereme, az első, minden értelemben igényesnek mondható pesti életterem. Erkély, napfény, fürdőkád, ágykeret a matracom alá, és hű kanapém. S annak ellenére, hogy csaknem minden szempontból harmóniára és kényelemre leltem, akkor köszöntött rám talán az eddigi legmagányosabb időszakom. Ezen a csótányok sem segítettek. Én sem rajtuk. Ők kihaltak, én még dacolok. Beköszöntött a tél. A szavakat megelégelvén, jobbára hallgatagon, egy régi kedves hobbimat komolyabb szintre emeltem. Azóta is a fotográfia az egyetlen olyan csatorna köztem és a valóság között, ami képes állandó harmóniát fenntartani lázadó természetem és az életben maradás regulái között. Szenteste napja. Vidéki otthon. A kétfős család rám eső fele villámlátogatáson.  Anyám konyhai balesetet szenvedett, kezét törte, szemöldökét hasította. Gigászi küzdelem vette kezdetét a körülmények, a jókedv és az ép elmék fenntartásáért. Anyámról azt kell tudni, hogy ez a harmadik csapás volt közvetlenül azután, hogy cukorbajjal diagnosztizálták, közvetlenül azután, hogy járásképtelenné tette az állandósult isiász. Ma már nem mondhatom azt, hogy olyan lenne vele az élet, mint egy Almodovar-film, csak buzik nélkül. Ma már sokkal inkább érzem Victor Hugo árnyékát. Akkor és azért volt szerencsém megismerni Alexát, aki titokban szerelmes abba a balfékbe, aki egy több mint négy évvel ezelőtt írott posztomban berohant a helyi plázába sakál részegen, s mi néhányan utána eredtünk, nehogy valami szokatlanul nagy hülyeséget csináljon. És én ennek a kitérőnek köszönhetően akkor egy jó negyvenes helyi postásnővel kezdtem kíváncsisági kalandba, ami azon a ponton volt a leggyanúsabb, ahol csúnyán beállva egy népes non-stop étteremben csúnyán rákiabáltam: "ne rinyálj már annyit, bazdmeg, mert elmegy az étvágyam!" Tényleg sokat picsogott. De ez már egy másik, régi história, akkor is, ha kétségtelenül volt befolyása a későbbiekre. Alexával nagyon hasonló a balszerencsénk szívügyekben. Alkalomadtán eltémázunk róla, de ő is rengeteget picsog. Pont ezért említem. Ráébresztett, hogy egyáltalán nem szabad rinyálni. Kikerekedett időközben a második évem egy multi szolgálatában.  Teljes lelkesedéssel gyűlölöm, amit művelek. Nem szabad rinyálni. Soha. Semmiért. Idegesítő. Egy hónapja meghalt a főbérlőm. Ő soha nem rinyált. El is vitte egy szívroham. Nem szabad rinyálni. És nem-rinyálni sem szabad. Hamarosan dohányozni sem. Szavazni meg végképp nem. Bon-bont enni sem, mert az ember soha nem tudhatja, milyet vesz belőle. Szerelembe esni sem szabad. A notre dame-i toronyőrnek láttam egyszer valami amcsi tinis adaptációját. Ott a púpos megmondta a frankót: "a szerelem szar." És kisgépekkel kefélt. Nem, idáig nem ér el Hugo árnyéka. Azt viszont leszögezhetem, hogy csak a szex. És abban is válogatós vagyok. Szóval marad a fotózás. Sürgősen keresnem kell egy aktmodellt.

Aznap, mikor halandó sorsunk találkozott, lelkemben a csend feltűrte ingujjait, s halhatatlan játékba kezdett a néma zongorán. Aznap, mikor testtömeg indexe elérte maximumát, a csend felállt, könnyed eleganciával meghajolt süketekből és vakokból, valamint más nyomorultakból álló, ülő és fekvő közönsége előtt, majd arcával véresre verte a néma zongorát. Nem történt semmi. Így megy ez. Hehe.

Helló, Bébi, hazajöttem! - kiáltom a sötétbe. Az EU-konform izzók hangosan hunyorognak. A fotonok meghajlítják a teret, az áporodott szagok megvadulnak, szétrágják az időt. Ott kezdem újra, ahol mindent elrontottam. Ami régen szar volt, az most is az. Klasszikus-autentikus zenei barátom visszaüvölt a hangfalakból: "Beware of the alien nation..." Mosolyogva felszedek egy leszakadt gombot - hol van már az a nadrág?

Mit kellett megérnem a mélyen átélt kollektív depresszió korában! Álmomban felnevettem. Mit nevettem, kacagtam! Rendszergondolkodóként hiszek az előzményekben: lefekvés előtt tarját ettem tormával és cheddar sajttal.

***

Vasárnap igen rossz bőrben vonatra szálltam, betegségem volt csak nehéz a poggyászban. Épp levert a hideg verejték Zugló állomást elhagyva, mert elfelejtettem elpakolni a telefontöltőimet, és valahogy az ajtó bezárásának szakszerű biztonságtechnikai rituáléja is elhanyagolva viszketett a csuklómban, amikor a kalauz túl kedvesen elkérte a jegyemet. Persze, hogy két perccel később leszálltam.

***

Kedvenc munkairányítómmal beszéltem tegnap, távoztomban az orvosi rendelőből. Minden rendben volt egyébként, a másfél óra várakozás meghozta gyümölcseit. Táppénz papír, pár ezer forintnyi gyógyszerről recept, és az is kiderült, hogy az én betegségem az a fosós-köhögős. A többiek odakint, a váróban, na nekik csak az a köhögős. El is tűnődtem, milyen ügyes a kis asszisztensnő. Egyrészt az elmúlt 15 évben semmit nem öregedett, a frizurája is érintetlen maradt, másrészt mindent el tudott intézni úgy is, hogy a doktornő szabadságát tölti. Csak a telefon. Azzal nem boldogult szegény. Gondoltam, megemlítem neki, hogy tízszer is hívtam feleslegesen, ami ugye 20 percet vett el a máskülönben hasznos kis tyúkszaros életemből. Próbaképpen a csinos füléhez emelte a kagylót. Minden rendben, nincs vonal. Nem kellene szólni a szolgáltatónak? Nem azzal van a baj. És megmutatta a leukoplastot a végberendezés achilles-i sarkán. Kedvenc munkairányítóm azonnal fogadta a hívásomat. Vita volt, nem tárgyalás. Hogy képzelem, hogy a bérszámfejtők nem kezdték még el 3 nappal hó vége előtt megfejteni a titkos összefüggéseket a végzett és a nem végzett munka között a misztikus és egyedi formula alapján, amiről nem is beszélünk nagyvállalati környezetben? Már biztos nem kapom meg a kiesés idejére visszavont béremet, hacsak... De ezt beszéljem meg a munkaerő kölcsönzővel. Megbeszéltem vele. Nem sajnálta, hogy beteg vagyok, de fizetni hajlandó, ha hajlandó vagyok faxolni. Két nappal ezelőtt pedig nyújtsam be a táppénz papír eredetijét, és azonnal mondjam meg, hogy mikor megyek végre dolgozni. Megmondtam, meddig írt ki a doki. Akarom mondani, az asszisztensnő. Nem ez volt a kérdés. Rendben, lehet, hogy hamarabb is bemegyek. Nem mehetek csak úgy. Ahhoz új papír kell. Akkor nem megyek. De mikor megyek? Majd megyek, ha minden jelenlegi papír érvényét veszti, és nem, meg sem fordul a fejemben, hogy új papírt kérjek. Elindultam hát faxolni. És akkor eleredt az eső.

***

Este általános dohányoznivalómat intéztem az erkély végében. Egyszeriben figyelmes lettem egy görnyedt figurára, aki csaknem vallásos nekifeszüléssel cipelt egy jól ismert közlekedési táblát, azt, amelyik gyalogosveszélyre figyelmeztet. Be is szóltam neki, hogy lopnál inkább nemesfémet, te barom. Akkor dobáljad lefelé az aranyat, kisköcsög. Aranyam nincs, de tudok rögöset köpni, most van is egy ilyen ritka fosós-köhögős betegségem. Mennyé anyádba. Merre van az átkelőhely, faszfej?

***

Szindy. Daisy. Margaréta. Veszélyes időket élünk. Már a pillepalackból is szintetikus ösztrogén oldódik a józan ásványvizünkbe, vagy a nappalink energiaellátását is biztosítani tudó kólánkba. A nők pedig egyre csak rinyálnak, hogy mennyire töketlenek lettünk mi, pasik. Már a toalettpapír is női nevekre hallgat. Lágyságot sugalmaz. Nőiességet. Aranyér-ellenességet. Az erőszak is elpuhult. Ideje piacra dobni Ricardot, minden idők legkeményebb budipapírját!

- Tudod, Bea, ha már kapszulázva adagoljuk a szart az ügyfeleknek, szerintem fontos, hogy ne érezzék az ízét.

- De bazdmeg... Na, erre inkább nem mondok semmit, bazdmeg.

A halál meg az adók. Tárgyilagosan így. Ez minden, ami bizonyosság. Kitekintve, kozmikusan és karmikusan az élet összefüggéseinek felismerése pont olyan rossz benyomást kelt, mint nem kitekintve, nem kihajolva mélyen a tudat ablakán, az akciós hitelek. Törleszteni, jól csinálni, nem hibázni, nem aljasodni, csakis a jóra törni. Közben önmagunkban kompenzálni, mindig kompenzálni valamiért. "Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak" - írja valahol Alessandro Baricco. Minden vágyott dolog eszközévé válik kompenzációs stratégiáinknak. A vágy olyan intenzív érzés, mely csak tárgyakat ismer. Tűrőképességünk kiegyensúlyozására vágyeseteket halmozunk fel. A vágyakozás tárgyiasít, s ezáltal egyszerűsít. Amennyiben ezek a tárgyak viselkedésükben nem felelnek meg az adott vágyfunkciónak, éppen tűrőképességünket teszik próbára, mely folyamat újabb vágyeseteket halmoz fel, méghozzá úgy, hogy azok szoros kapcsolatban maradnak az eredeti, beteljesítetlen vágyfunkcióval, valamint a vágy elégtelen tárgyával. Ily módon negatív birtokviszony alakul ki. Van, de bár ne lenne! Legközvetlenebbül az emberi kapcsolatainkban fedezhetjük fel ennek igazolását. A szüleinkhez (vagy eredő társaskörnyezetünkhöz) való viszonyunk, a szabadság és a korlátteremtő szabályok első bevésődéseinek minősége generálja az első vágyeseteket. Tudatosságunk megszerzésének pillanatától mulaszthatatlan kötelességünk kapcsolatrendszerünk rendszeres felülvizsgálata, a függetlenedési, leválási és fejlődési folyamataink kézben tartása a társadalmi szintű fenntartható fejlődés érdekében. Ezen egyszerű összefüggések felismerésének hiányában súlyos árat fizethetünk hanyagságunkért, ugyanis az egyénen kívül álló mesterséges erő, a hatalom az az archaikus vágyeset, melynek szervezeti beteljesülései kizárólagos szabályozó felügyeletet nyernek életünk legfőbb motivációs meghatározói, a vágyesetek felett. Az államhatalom és az egyházi hatalom, mint a két elsődleges mesterséges szabályozó erő olyan másodlagos erőkön keresztül manipulálja fejlődésünket, mint a nevelés és az oktatás. A pszichológia és a társadalomtudományok reaktív leírói és rendszerezői ezen folyamatoknak, s jelentőségük rendszerbeli integritásuk minőségén múlik, elemző funkciójuk révén nincs közvetlen befolyásuk a mindenkori tendenciákra. A hatalommal való szembenállás minden fajtája kompenzációs vágyeset, s ezek csakis egyéni szintű tudatosság, csoportok esetén konszenzus révén fordíthatnak a tendenciákon. Egyéni szinten a legmeghatározóbb vágyeset a szerelem. Tárgyiasító természetéből kifolyólag csakis negatív birtokviszonyt szülhet, további vágyeseteket generálva, beláthatatlan hurokfolyamatokat indítva. "A szerelem nem kér, nem követel. A szerelemnek olyan erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor nem vonzódik, hanem vonz" - így beszél Hermann Hesse nagy szavakkal az igaz szerelemről. Ezt a fogalmat romantikus elképzelésként igyekszik távol tartani magától a racionális gondolkodó. Mégis, tegyük fel, hogy ez nem az a szerelem, ami vak volna, vagy ölve, butítva nyomorba döntene. Ha ez a szerelem nem tárgyiasít, ha nem a magány, a társadalmi és szülői nyomás, a biológiai és ösztönparák ellenében indított vágyeset, hanem ugyanolyan szenvedélyes szikrával pattanva kölcsönös tiszteletben, gazdag szexuális kultúrában, intimitásban, egymásra való felülírhatatlan nyitottságban és valódi partnerségben egyesít két embert, akkor a vágyesetek nélkül való spontán kompenzáció olyan intenzív, robbanásszerű láncreakciót indíthat el, melynek harmonizáló hatását orvosunk, gyógyszerészünk és terapeutánk is elirigyelheti. Van csapda. Persze, hogy van. Túlkompenzált életünk a vágyeseteket valóságos hiedelemvilággá duzzasztja, mire a jó helyen, a jó időben találkozunk egy ilyen emberrel. Addigra könnyen lehet, hogy van férjünk, feleségünk, vannak gyerekeink, félelmeink, túlkompenzáló barátaink. A félelem kinéz belőlünk, s a trójai falovat látja. Valamiért úgy hisszük, vágyesetekkel kompenzálni tisztább ügy. Pedig a falovat megdugni inkább szálkás ügy. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a félelem a tanulási folyamataink mellékterméke. A túlzott félelem semmivel sem jobb, mint a vágyesetekkel való túlkompenzálás. Ráadásul még erősítik is egymást. Idővel a bátorság, ami természetes, velünk született kondíciónk, az élet egyik-másik területén elért kudarcaink kompenzáló vágyesetévé válva erődemonstrációvá aljasul. Ugye tudod, mi a félelem bére? Bizonyosság. A halál meg az adók. Fizetünk, és meghalunk. Vágyesetek közt élni, akciós hitelre, az meg a karma. A következő életünkben fizetjük a késedelmi kamatot. Ugye, most beszartál egy kicsit? Ne feledd, nem ihatunk mindig tequilát, hogy fájjon.

(Szégyennel és gy)alázattal:

A 'Vermis Imperator - egy rettegő féreg szokatlanul vidám élete és halála' egyszemélyes bátor stábja

P.S.: Lejárt az 5 éves garancia rettegésemről!

Emlékeztek Lusta Dick-re? Bemutatkozik ugyan egyszemélyes rendőrzenekarként, az igazi belépője mégis az a történetben, mikor a dzsungelbe csapódott repülőgép egyetlen épen maradt szakaszára összpontosítunk, feltárul a toalett ajtaja, a csészén kuporgó Dick pedig megszólal Mikó István hangján: "Egy kicsit megijedtem." Abban a pillanatban lesz belőle hős. Úgy tartjuk, a fikció mindig olyan kaland, aminek alig van köze a valódi élethelyzetekhez. Én akkor lettem hős, mikor az oviban az iskolaérettséget vizsgáló pszichológus elé vezetett az óvónő, én pedig azt találtam mondani: "Nem ismerem ezt az embert, nem akarok beszélgetni vele." Ma naponta átlagosan 30 olyan emberrel beszélgetek, akit nem ismerek. A bátorság megszerzése a valódi életben is éppen olyan kaland, mint a filmekben. Engem gyengéden ejtett le ugyan a repülőgép 4 éve Írországban, mégis megijedtem kicsit. Később már rettegtem. Egy pillanatig sem lehettem biztos semmiben. A magyar lakótársaim el akartak cserélni D.-re, akit eredetileg utáltak. Egy évvel később, mikor szaki voltam Pesten, semmivel sem volt jobb a helyzet. Ret-teg-tem. Nyakkendős ügynökként halálosan be voltam tojva az amerikai értékesítési minta ice-breaking szakasza előtt, közben és utána. Újságíróként nagyon bátran viselkedtem, hogy senki ne lássa rettegésemet. PR-esként az illúziók mesterévé váltam, csak hogy még én magam se lássam riadalmamat. Egy multinál szereztem meg a bátorságomat. A munkahelyem olyan, akár egy pláza. Csupa élet, nyüzsgés, szabályozott szerepjáték és szigorú protokoll. Ott ébredtem rá, hogy valószínűleg azért rettegtem egész életemben, mert mindvégig bátor voltam. BabyBelle volt az egyetlen, aki végigkísért ezen az úton. Ő ma is retteg - tőlem. Miért? Pofonegyszerű! Rémesen kezelem a félelmeimet. S ha már itt tartunk, a bátorságomat is. Fogalmam sincs, mikor kellene rettegnem, s mikor bátornak lennem. A bátor Én felelőtlen és agresszív. A rettegő Én türelmes, és senkit sem tart hitványabbnak önmagánál. Az igazi Én, őszintén szólva, megrekedt a kettő között. S ha körülnézek, mennyi, mennyi hasonló embert látok! Ebben látom őszinteségünk egyetlen akadályát. Olykor mind megijedünk kicsit. Olykor irracionálisan bátrak akarunk lenni. Ha mindkettőt felvállaljuk, csak akkor kerülhet minden a helyére. Lenni, vagy nem lenni, Oféliának megőrülni. Bátor dolog a rettegésről vallani, és gyáva dolog mindig bátorságot mutatni. A rettegés középen. Felülemelkedni? Sose legyek annyira közömbös!

Égi posta. A borítékra vastag betűkkel róva:

"Határozat örök és igaz szerelemről. A határozat érvényben maradása érdekében szigorúan tilos aláírni az átvételi elismervényt!"

Kértem az Univerzumtól, és az Univerzum letörölte képemről a mosolyokat. Kezdetben a munkámtól undorodtam meg. Majd jött az özönvíz tüzeimre. Ázni kezdtek falaim, valahonnan, a rejtélyes vízvezetékrendszerből. Penész és salétrom űzte el az illatokat. Életem kalandortársait hazaszólította, és haza fogja szólítani az ismeretlenből az ismerős. A Nő árulása hozta el a haragot. Akkor vált kicsiny, boldog fészkem a nagykörúton düledékké. Mint a viccben. Az Oroszlánkirály, látva az állatok eluralkodó gyávaságát, nagylelkű felajánlást tesz. Aki le mer ugrani a trónszirtről, megbaszhatja asszonyát. Csábos állat az asszony. Az állatok persze megszeppennek. Végül a medve hősies puffanással bizonyítja bátorságát. Az Oroszlánkirály lekiált: gratulálok, az asszony már vár. A medve felbődül: sietek, de előbb azt a rohadékot baszom meg, aki lelökött. Mint a viccben. Pont úgy éreztem. Felmegyek, és megbaszom az Univerzumot. Akkor láttam egy álmot. Nyugtalan éjszakám volt. Nem jött álom a szememre. Kinőttem már a birkaszámlálásból. Pornófilmet rendeztem. A bizarr fajtából. Jelenetről jelenetre változtattam a munkacímen. Emlékszem, a Fatális análisnál seperte le a függöny éberségem morzsáit. Az álom. Sötét labirintusban kószáltam. Tágas csatornarendszer volt, vöröstéglából épült termek szakították meg egyhangúságát. Bódulatban jártam, sejtelmem sem volt, merre visznek lépteim. Amikor figyelmem végérvényesen ellankadt, egy teremben csüggedten leültem a fal tövébe. A vöröslő téglákat néztem, hátamra víz csermelygett. Nesztelenül lépett elő egy kanyargó csövekkel túlmisztifikált tartály mögül a lény. Macska volt. Nagy. Nőstény volt. Mégsem macska. Mégsem nőstény. Nem evilági. Álomlénynek is különös. Sima, izmos testéből túlvilági intelligencia sugárzott. Felmért, vetődött. A pornófilmemből éppen az az adrenalinlöket hiányzott. Fröccsent a nitró az álombulvárdon. Ő tépett, hasogatott, én csavartam és zúztam. Égtek a sebeim. A véremben fürödtünk. Elküzdöttem harcunkat egy súlyos, rozsdamarta ajtóig. Átcibáltam a lény mellső mancsait és fejét, egyik lábammal rászorítottam az ajtót, kezeimmel kicsavartam mancsait, a szabad lábammal az agyát döngöltem. Egy reccsenéssel illant el az álom. Révületben ébredtem. Az a benyomásom támadt, hogy sokévnyi felhalmozódott tehetetlenséget mosott ki belőlem az ölés álombéli aktusa. A tudatosság útján tudatalattim megsegített. Megölhettem testet öltött démonomat. Szerelmek égtek el, gyűlölségek vesztek közömbösségbe. A hátamat én védem. Magányosan, bizalmatlanul, vaskos erekcióval ébredtem. Abszolút hűség: az én libidómból senki ne egyék, aki nem érdemli.

Tanuld meg a füstjelek ikonográfiáját!